Egyedül vagyunk. Legalábbis így érezzük. Az Én gondolatom, az Én érdekem, az Én véleményem, az Én érzéseim, az Én életem. Ez az a buborék, amivel meghatározzuk magunkat, és ami megkülönböztet minket másoktól. Ebben csak én vagyok benne, más nincs. Persze mások is buborékban élnek, de az övék különbözik az enyémtől. Az individualizmus korában ilyennek látjuk magunkat és egymást. A buborékjaink választanak el bennünket egymástól.

Az a kép jutott erről eszembe, hogy olyanok vagyunk, mint a lefejtett szőlőszemek egy nagy puttonyban. Egymásra halmozva élünk, egymástól elszigetelve. Ez áll a társas magányunk hátterében.

Vannak még köztünk olyanok, akik érzik, hogy egy vékony szál összeköt minket. Egykor még össze voltunk kapcsolódva, és egy fürthöz, egy szőlőtőkéhez tartoztunk. Régen ennek a tudásához nem kellettek kifinomult érzékek. Egyszerűen szorosabb volt a kötelék köztünk, és tudtuk, hogy egy nagyobb egész osztatlan részei vagyunk.

De a világunkban csak a változás állandó, és ezért történhetett, hogy ez az egységállapot megváltozott. Kinyílt az értelmünk, és elkezdtük megkülönböztetni magunkat minden mástól. Szép lassan lehullottunk a fürtről. Elfelejtettük, hogy van egy részünk, amin keresztül összetartozunk egymással.

Számomra ebben a korban élni megterhelő. Bár én, és körülöttem többen érezzük még, hogy a nagy egész részei vagyunk, de aki ebben a világi világban él, az nem tudja kivonni magát a korszellem hatása alól. Boldoggá tesz minden alkalom, amikor megélem az összetartozás érzését, és a nagyobb egész identitását. Jó, hogy ezt van kivel megosztanom.Ez az atomizált, egymástól leválasztott állapot nem fenntartható. Nem is fog fennmaradni. Ahogyan az aranykor, a tőkén megízlelt egység is véget ért, úgy ez sem tart örökké. A mindenkit foglalkoztató kérdés az, hogy mi lesz ennek a fenntarthatatlan állapotnak a feloldozása. Ez az a kérdés, ami sokakat a nosztalgia és a reakció irányába csábít. Ez teljesen természetes. Érezzük, hogy a régi világban az emberek szorosabban összetartoztak, így logikusnak tűnik, hogy ha visszaállítjuk a régi szokásokat és a régi életformát, akkor visszakapjuk az elvesztett egységtudatunkat. De, ahogy a szőlőszemeket sem lehet visszailleszteni a fürtökre, úgy mi sem leszünk már úgy egy nagyobb egész osztatlan részei.

Ennek ellenére nem maradunk a buborékunk foglyai. Ettől az átmeneti és fenntarthatatlan állapottól nem más fog minket megszabadítani, mint a ránk nehezedő egyre nagyobb, az elviselhetetlenségig fokozódó nyomás. Minden irányból körülvesz minket. A magánéletünk, a munkánk, a fogyasztásunk, a társadalmunk, a politikánk, a gazdaságunk és nem utolsó sorban a természet, ami körülvesz bennünket. Ezen hatások mellett egyre nehezebb lesz megmaradnunk a buborékunkban. Mert ezt a nyomást egy ember nem bírja el. Márpedig mindegyikünkre hatással van, mindegyikünket érinti. Vannak, akiket egyes területeken még nem ért el a változások hatása, de az biztos, hogy nem tudjuk magunkat kivonni a ránk nehezedő nyomás alól. Ez a prés az, ami ki fogja fakasztani a buborékjainkat, és segít, hogy újra egymásra találjunk.

Ahogy a szőlőszemek elvesztik a formájukat, úgy fogjuk mi is szépen, egyre-másra elengedni azokat a részeinket, amik elszigetelnek bennünket egymástól. Ahogy a szőlőből must lesz, úgy lesz az emberekből közösség. De egy olyan minőségben, amit eddig még nem ismertünk. Meg fognak maradni az egyéniségeink még nagyon sokáig, de ezek mögé már nem tudunk elbújni. Az empátia olyan szintjét jelenti ez, amelyben mások érzéseit úgy érezzük, mint a sajátunkét. Így és csakis így nézhetünk szembe a ránk váró változásokkal.

Persze, innen is még nagyon hosszú lesz az út, és nem ez lesz a végső megváltás. Ez csak a jelen állapotunkat fogja megváltani. A nagy feloldódást és egymásra találást is követni fogja még egy hosszú erjedés, amiben ezerszeresen lesz próbára téve az az állapot, amihez még el sem érkeztünk. Mert hát a változás folyamatos, és magasabb perspektívából nézve ez egy nagyon hosszú folyamat. Nekünk most éppen elég, ha a jelenünkre megtaláljuk a gyógyírt.

Egyedül vagyunk. De ez nem fog így maradni. Ahogy a tőkéről leválást is sokan el akarták kerülni, úgy ezt is. Ahogyan sokan utolsó erejükkel is ragaszkodtak a fürthöz, úgy most is sokan ragaszkodni fognak a buborékjukhoz. Ez teljesen természetes.

Abban viszont biztos vagyok, hogy a szőlőfürtöt is meghaladtuk, és a buborékjainkat is ki fogjuk nőni. Érezni fogjuk, mikor eljön az ideje musttá válni. Azért írtam ezt le, mert vannak, aki érzik már.

Ennek jegyében kívánok változásokban gazdag új évet!