A versengés egy elég ősi hagyományunk, amit még az állatvilágból hoztunk magunkkal. Ahogy ma az állatok is meg küzdenek egymással a túlélésért, úgy mi is versenyre kelünk egymással és saját magunkkal. A különbség – azon kívül, hogy mi megtehetjük, hogy nem versenyzünk – a versenyzés céljában van.

Az állatok az ön és fajfenntartás érdekében küzdenek, míg mi az önérvényesítésért és megszokásból tesszük. Hozzáteszem, hogy nehezen tudok erről beszélni, mert másképp éli ezt meg egy sportoló, egy kisvállalkozó és egy barátai előtt tetszelgő férfi/nő. Bármelyik vonalat követhetném, mégis ugyanoda futna fel a történet. Ha figyeltél, már lelőttem a poént: az egész forrása csupán a megszokás és önérvényesítés.

Én most a hétköznapi konkurálás irányából közelítem meg a témát, mert ezzel te is biztos találkoztál. Például, mikor olyan visszajelzést kapsz, hogy jobb vagy a társaidnál. Fú, na az már nem tréfa. Elvégre egy alternatív mércét ugrottál meg. A kérdés csak az, hogy kiknek az átlaga szolgáltatta azt a mércét, és milyen szempontok alapján tűnsz jobbnak annál. Ez két olyan tényező, ami ha megváltozna, ugyanazzal a teljesítményeddel sokkal rosszabb értékelést kapnál. Mondjuk ki együtt, ünneprontó vagyok.

Nem azért írok erről, hogy bojkottáljam a rivalizálás nagy múltra visszatekintő intézményét, csupán szeretném kicsit újraértelmezni. Tőlem viszonylag távol áll ez a téma, mert bennem kevésbé van erős versenyszellem. Nekem leginkább a kudarcélmények kötődnek a mérkőzésekhez, de abszolút megértem azt is, miért dönt úgy valaki, hogy az egész világnál jobb akar lenni valamiben. De vissza a tárgyhoz!

Ahogyan azért én is, gondolom te is megtapasztaltad már a vetélkedés (főleg a sikeres vetélkedés) örömét. Mint mondtam, ezt senkitől sem szeretném elvenni, de mindenképp szem előtt tartanám a megmérettetések célját és módját. Egy szervezett verseny lefektetett szabályokkal – az esélyegyenlőséget akár mesterségesen is előidézve – izgalmas és szórakoztató. De ugyanazok az érzelmek egy munkahelyen, vagy a családi életben károsak. A pályán kívüli rivalizálás csupán árkot ás az emberek között, és ez egy közösségben az egészet tekintve inkább hátráltató tényező. A család esetében ez tiszta sor, de mi van a munkahellyel?

Bevallom, sokat vívódtam, hogy leírjam-e, ami most jön. Arra jutottam, hogy miért ne írnám?!
Sokat hallani róla, hogy a versenyszellem jót tesz a termelésnek, mert mindenki a tőle telhető legjobbat hozza ki magából. A második résszel egyet értek. A személyes teljesítményre ösztönzőleg hathat, de az embereket elidegeníti egymástól. Ez pedig egy szervezeten belüli megmérettetés esetén rontja a légkört, ami kihat a végeredményre. Egyszerűbben megfogalmazva, szerintem sokkal hatékonyabb és kreatívabb munkára képes egy olyan szervezet/közösség, amibe mindenkit a belső inspirációja fűt, és ahol mindenki érdekelt, hogy megossza a másikkal az ötleteit. Ha a legkisebb felelősségű munkakört betöltő ember is egyenlően fontosnak érzi magát, akkor egy jó légkör alakul ki, és szerintem ez előbbre viszi ugyanazt a vállalatot is, ami addig versenyeztette a tagjait egymással. Vissza az egyének szintjéhez!
A kitérő után nézzük meg, a rivalizálás okát! A félelem az. A kihívás öröme miatt indulsz el versenyeken, de a hétköznapokban aligha okoz örömöt, mikor valaki mindenben rád akar licitálni. Ha például otthon elmeséled, milyen nehéz napod volt, és a párod úgy kezdi, „Az semmi”, majd elmeséli, hogy beragadt a papír a nyomtatóba, leöntötte magát kávéval és még a buszon sem volt ülőhely, úgy egyből átértékeled, hogy kell-e mindenből versenyt csinálni. Ahogyan a hangosabban csipogó madárfióka kap több gilisztát, úgy próbálunk mi is felülkerekedni másoknál, hogy mi kapjuk a több figyelmet, együttérzést, elismerést és szeretetet. De ezek mögött is a túlélés reflexe áll, aminek az alapja a félelem. Félünk, hogy nem vagyunk elég jók, és ezért rossz lesz nekünk. Pedig ha a félelem helyett magunkra és a környezetünkre figyelünk, akkor vetélytársakból jó munkatárssakká és jó házastárssakká válunk.

A megoldás továbbra is ugyanaz: a helyes figyelem és tudatosság. Tanuld meg észrevenni, mikor elkezdesz rivalizálni valakivel! Hidd el, ha te teljesen rendben vagy magaddal, nincs szükséged rá, hogy másokhoz képest jobbnak tűnj. És fordítva, ha szükséged van rá, hogy másokhoz hasonlítsd magad, egész biztos lehetsz benne, hogy nagy távlatok várnak rád az önmegismerés útján.