Az a különbség a színház és az életem között, hogy a színészek azért tudatában vannak vele, hogy játszanak. Ha vége a darabnak, meghajolnak és lejönnek a színpadról. Ehhez képest én sokáig úgy éltem (és néha még most is megfeledkezem magamról), mint Don Quijote, aki nem veszi észre magát. Nézzünk szembe a tényekkel, a legtöbben így élnek.

Ha ismered a történetet, gondolkodj el rajta, miért olyan vicces! Meggyőződésem szerint Don Quijote egy görbe tükörkép mindenkinek. Ő ugye lovagnak képzeli magát a sok lovagregény nyomán, én meg világmegváltó bölcs tanítónak vizionálnám magam, aki az általam tisztelt filozófusok, tanítók és tanárok nyomdokaiba lép. Csakhogy se én, se  Alonso Quijana nem látja a valóságot, amíg ezt elhiszi magáról. Hatalmas szerencsémre én nem azonosítom magam sem világmegváltónak, sem lovagnak, és Don Quijote története sem a tudatos önmegvalósításról szól.
Nézzünk meg egy másik történetet!

Talán ismerős film a Truman show. Na a saját életem volt számomra a példa, hogy ez egy igaz történet. Truman úgy éli le az életét, hogy a díszletről azt hiszi valóság, az kupoláról azt, hogy az az ég, a színészekről pedig azt, hogy a szomszédai.
Én ezzel szemben magam építettem kupolát magam köré. Tudni véltem mi a boldogság, a szeretet, a bizalom vagy a barátság fogalma. Hisz ezeket mindenki ismeri. Na de az nem gyanús, hogy mindenki egy kicsit másképp látja ezeket?! Pedig azok, amiket ezek a fogalmak takarnak, egyezményesek. Kultúrától függetlenül a világon mindenhol ugyanazt érzik az emberek, mikor szerelmesek vagy bűntudatuk van. Mégis más képet alkotunk ugyanarról, és elhisszük, hogy igazunk van. Így kerül mindenki a saját kupolája alá.

Pedig egyszerű a képlet. Ezek a fogalmak nem fizikai jelenségek, ezért torzulnak, amikor "lehozzuk" őket fizikai szintre. Ha például előkeresném a több mint 10 éves temperakészletem, és megfesteném a szeretet érzését, teljesen biztos, hogy nem kerülne be a Szépművészeti Múzeumba. Ugyanaz az érzés ihletne meg, mint más nagy művészeket, de az eredmény mégis teljesen más lenne. Ilyenek a definíciók is.
Talán aki érzett már szeretet, és pont otthon hagyta a szemüvegét, abban felidéződhet a pacsmagom láttán az az érzés, amit én is éreztem. De maga a fogalom ideája nem tud fizikailag megjelenni, csak bennünk.

"Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő". És ezzel nincs is semmi baj, ha nem akarunk olyasmit eljátszani, amik nem ránk íródtak. Bármilyen szerepet is választasz, legyél tudatában, hogy te a színész vagy, nem pedig a karakter, akit eljátszol!
Te milyen szerepet választottál magadnak? Ha bármit "eljátszhatnál" mi lennél? Honnan fogod tudni, hogy az számodra a testhez álló szerep?