A bejegyzéseimben már említettem, és fogom is még említeni a címkéket. Mivel a különböző bejegyzések témájától nem szeretnék túlzottan eltérni (pedig hajlamos vagyok rá), ezért inkább ilyen önmagamat magyarázó posztok írásával kerítek sort azoknak a fogalmaknak a megvitatására, amiket könnyű félreérteni, habár fontosnak tartom a tisztázásukat. A címkék is egy ilyen fogalomkör.

A versengés egy elég ősi hagyományunk, amit még az állatvilágból hoztunk magunkkal. Ahogy ma az állatok is meg küzdenek egymással a túlélésért, úgy mi is versenyre kelünk egymással és saját magunkkal. A különbség – azon kívül, hogy mi megtehetjük, hogy nem versenyzünk – a versenyzés céljában van.

Ironikus, hogy mennyire nehezen született meg ez a bejegyzés. Számomra azt jelzi, hogy ezzel még van dolgom. Mert félelme mindenkinek van, csak valaki jobban, valaki kevésbé tudatos rá. Azt hiszem ez a körülmény segít, hogy hitelesen mutassam be, miképp terel le a félelmem a helyes útról, hátha magadra ismersz. Az első kérdésem, hogy hogyan győzhetném le a félelmem?

Akkor most hogy van ez? Álmodozni jó, de vajon hasznos, vagy időpocsékolás? Segít közelebb kerülni a célhoz, vagy csak elvonja a figyelmed a jelenről? Rázós kérdés, abban viszont biztos vagyok, hogy ezekre nincs egy általános válasz, ami mindenkire minden helyzetben igaz lenne. És már megint úgy mondtam valamit, hogy nem mondtam semmit, szóval nekiveselkedek még egyszer.

Az a különbség a színház és az életem között, hogy a színészek azért tudatában vannak vele, hogy játszanak. Ha vége a darabnak, meghajolnak és lejönnek a színpadról. Ehhez képest én sokáig úgy éltem (és néha még most is megfeledkezem magamról), mint Don Quijote, aki nem veszi észre magát. Nézzünk szembe a tényekkel, a legtöbben így élnek.

Előttem sokan elmondták már, és igazuk is volt. Nem túl eredeti gondolat, de mégis kevesen tudunk magunkon nevetni.