Egyedül vagyunk. Legalábbis így érezzük. Az Én gondolatom, az Én érdekem, az Én véleményem, az Én érzéseim, az Én életem. Ez az a buborék, amivel meghatározzuk magunkat, és ami megkülönböztet minket másoktól. Ebben csak én vagyok benne, más nincs. Persze mások is buborékban élnek, de az övék különbözik az enyémtől. Az individualizmus korában ilyennek látjuk magunkat és egymást. A buborékjaink választanak el bennünket egymástól.

Meg vagyok róla győződve, hogy a #MeToo az idei év egyik legjelentősebb kampánya, amely alulról építkezve próbálja felhívni a figyelmünket, egy mindannyiunkat érintő társadalmi és kulturális jelenségre. Köszönöm mindenkinek, aki bármilyen módon részt vett ennek a kollektív szellemi munkának a kiterjesztésében.

Régen írtam ide utoljára, de úgy gondolom, hogy most van egy téma, ami mindenképp kifejtést érdemel. Azért itt írok róla, mert így talán több emberhez eljut amit mondani akarok. A téma pedig nem más, mint a MeToo mozgalom, azaz a szexuális zaklatásban részesült embereket (leggyakrabban nőket) megszólító, tömeges coming out.

Eljött az ideje megfontolni, hogy milyen fogadalmat teszel szilveszterkor, ami alapján a 2017-es évedet fogod élni. Erről következik most egy szubjektív kirohanás, úgyhogy még abbahagyhatod az olvasást...

Ez most rendhagyó módon egy vitaindító írás. Egy számomra nagyon nehéz dilemmát hoznék fel, amely reményeim szerint megoszt majd titeket. Igen, ez most nem csak neked szól, hanem nektek, mindenkinek.

Kevés nyálasabb témát tudok a megbocsájtásnál. Manapság tele a közösségi háló az ilyen témájú közhelyekkel, amik hatalmas kinyilatkoztatásoknak akarnak tűnni. Okoskodni persze nagyon könnyű.

Több embertől hallottam, hogy az informális előadást érdemes egy viccel kezdeni, hogy felkeltsük vele a hallgatóság figyelmét. Engem még sem visz rá a lélek, hogy egy olyan ízléstelen szóviccel kezdjek írni a háláról, mint amilyen a „nem lesz egy hálás téma” felkiáltás.

Az előzőekben már volt szó arról, hogy miért halogattam a blogírást és leírtam, hogy mi tart a „pályán”. Most vissza ugrom egy kicsit az időben, hogy tisztázzam a cél kiválasztásának fontosságát.

Elkezdtem, csinálom, nem halogatom tovább. Eddig jó. De hol van az a pont, ahol megmérettetik ember és cél? Ahol a jellem erőssége, és a cél fontossága igazán megmutatkozik? Elmondom, hogy engem mi lendít tovább.

A címkék fogalmának taglalása során már tettem említést arról, mikor az automatizmusaink irányítanak az unalmas hétköznapok egyhangúságában. Szerintem erről a jelenségről volna még mit beszélni.